Ady Endre: Krisztus-kereszt az erdőn

Havas Krisztus-kereszt az erdõn,
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgõs szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.

Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.

Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idõ, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idõ, úgy röpültünk.

Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván _______ fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként _______ mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, _______ mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, _______ maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? _______ még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony _______ s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, _______ mert ott az otthonok
fölött régóta már csak _______ a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, _______ eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos _______ a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: _______ nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, _______ s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor _______ a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, _______ míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna _______ az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök _______ ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén _______ a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan _______ a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! _______ a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, _______ kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga (Kaszás Attila előadásában)

- Kaszás Attila előadásában -

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó. megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik a hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt,-
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s a fényében a drótok újra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött, a hegyekben, 1944. július

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

-előadja Lukács Sándor



-előadja a Republic együttes

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám:
Lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felkoncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogyan én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök:
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között:
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlőltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlőltem, óh hogy meggyűlőltem!...
És ekkor , zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán
No, ne félj! - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett ,
most borult virágba az alma ,
a barackfa már vetkezett ,

én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált ,
mikor egyszerre nyílt az ajtó ,
jött Lóci és elémbe állt

s megszólalt : - Apu , verset írtam !
-De hisz még nem tudsz írni , te !
-Nem is írtam , csak kigondoltam .
-No , halljuk . - Hát figyelj ide , -

szólt Lóci , azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset :
"Az életet adja , adja ,
egyszerre csak abbahagyja . "

Én nagyot néztem : - Ki? Kiről szól
a versed ? Ennyi az egész ?
-Hát az istenről , az a címe ! -
magyarázta a gyerek ; és :

-Nem kéne még valami hozzá ?
kérdeztem én kíváncsian .
-Nem hát , -felelt ő, -ez az élet,
ebben már minden benne van .

-Benne van , jól van , igazad van ,
szép a vers, menj és játssz tovább ! -
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát...

Ő elrohant ... Kint ragyogott a
tavasz , a bárány bégetett
s én eltűnődve ezt a verset
írtam a magamé helyett .

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.