József Attila: Külvárosi éj

- előadja Latinovits Zoltán -

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

Csönd, - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünõdik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.

S a szövõgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövõszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövõnõk omló álmait.

S odébb, mint boltos temetõ,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
õrzik ezek az üzemek.

Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli õr
lidércet lát, gyors fényjelet, -
a bogárhátú dinamók
hûvösen fénylenek.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledõlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.

Az úton rendõr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol elõre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülõ útja minden lámpa.

Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
õ nekivicsorít a falnak,
búja lépcsõkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.

Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.

Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján - -

A raktár megfeneklett bárka,
az öntõmûhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntõ az ércformákba.

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
s indulni erõtlen...

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedõk lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllõt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a gyõzelemre,
óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

1932